Tapasztalatok

A MSMME éves továbbképzésén „színjátszás” művészeti ágban vettem részt a Sz.-Sz.-B. Megyei Önkormányzat tarpai „Kikelet” Ápoló- Gondozó Otthona képviseletében.
A továbbképzéssel minden tekintetben elégedett vagyok. Számtalan ötletet kaptam munkámhoz, sokat tanultam. A program színes volt és változatos. Remek előadásokon vehettünk részt, kicsit belekóstolva abba a „hóhérakasztós” érzésbe, amikor ránk, felkészítőkre várnak megoldásra váró feladatok. Az ország egymástól egészen távoli vidékéről érkező kollegák mindegyike „ráléphetett” az általa választott útra a tanfolyam alatt, hiszen a műfajon belüli tapasztalat (vagy akár tapasztalatlanság) nem gördített akadályt a jó hangulatú együtt munkálkodás elé. Alkalmazkodtunk, segítettünk, kreatívan fejlesztettünk és fejlődtünk… akárcsak otthon, saját közegünkben. Annyi különbséggel, hogy most nem mi adtuk az instrukciókat…
Mozgás, Színház, Mozgásszínház témakörökben folyt a képzés. Sok, szakmájában már elismert, művészi elgondolásaiban határozott ember ült be újra az iskolapadba, és nem is sejtette talán, hogy minden eddigi elképzelése borul, vagy épp csak vesz pár fokos fordulatot valami új élmény felé. Különös volt végignézni, hogyan vetkőzik le az emberek szorongásaikat, az otthonról hozott pozíciójukból, munkahelyi légkörből, vagy épp a családjukon belül betöltött szerepükből alakult beidegződéseket, és válnak a szó legszebb értelmében vett „játszó gyermekké”. Miközben persze előadóink, tanáraink igyekeztek a lehető legtöbb ismeretet ránk zúdítani. Tették ezt -egymástól függetlenül, mégis kerek egészet alkotva- olyan különös stílusérzékkel, amivel egyértelműen bizonyították profizmusukat. Nem kívántak többet tőlünk, mint SAJÁT maximumunkat. Előképzettségünk fokától függetlenül, figyelembe véve egyéni adottságainkat, olyan képzést kaptunk, amiből bátran táplálkozhatunk a ránk váró fesztiváli felkészülésben, saját, idei „színházi évadunkban”.
Mindezt úgy kaptuk, hogy közben a „befogadásra” minden körülmény optimális volt. Kellemes szobákban laktunk, és egy minden érintett helyszínhez közeli étteremben étkeztünk. A képzés különböző fázisaiban, alkalmas próbateremben, vagy épp „valódi” színpadon dolgozhattunk, valamint két remek színházi előadást is volt alkalmunk megtekinteni a hét folyamán. A szervezőknek köszönhetően, izgalmas betekintést nyerhettünk francia művésztanárok munkamódszereibe is, akik amellett, hogy foglalkozásokat tartottak nekünk, maguk is részt vettek a továbbképzésen, így közvetlenebbé téve kapcsolatunkat. Mezei Renátának, az egyesület kulturális menedzserének köszönhetően -aki fáradhatatlanul fordított a hét folyamán-, a nyelvi nehézségeket is áthidaltuk Sokat dolgoztunk, és még többet tanultunk.
Talán az egymás közti közvetlen tapasztalatcserével kapcsolatban van csak némi hiányérzetem. A szakmai felkészítők, valamint Asztalos Zsolt Elnök Úr maximalizmusát tükrözte az órarendünk, ami gyakorlatilag minden „használható” pillanatunkat kitöltötte. Jó lett volna legalább egy-két alkalommal helyet, időt kapnunk olyan kötetlen tapasztalatcserére, ami még közelebb hozhatta volna egymáshoz a különböző helyekről érkező, más-más tapasztalatokkal bíró kollegákat. Fontosnak tartanám ezt a jövőben azért is, mert hiszem, hogy ha barátként, vagy legalábbis kellemes ismerősként üdvözöljük egymást minden rendezvényen, akkor segíthető igazán elő az, hogy valódi kíváncsisággal szemléljük egymás produkcióit a fesztiválokon. Ha ez a dolog belülről építkezik, elkerülhetjük azt az érzést, amit akkor élnek át szereplőink, amikor félházas nézőtér előtt játszanak…
Több éves színpadi és táncos tapasztalataimmal a hátam mögött is számtalan új ismerettel lettem gazdagabb a továbbképzésen. Elsősorban a mozgásszínházi gyakorlatok nyűgöztek le. Egyértelműen megfogalmazódott bennem a fogalom valódi jelentése, talán ez volt számomra a hét legfontosabb tapasztalata. Megtanultam különválasztani Fehér István szavaival élve: a beszéd nélküli verbális színházat attól a világtól, ahová a beszédes mozgás tart. Egy nagyon összetett, igen nehéz világba csöppentünk, ahol a kimondott szónál is nagyobb jelentősége van minden mozdulatnak, vagy akár egy apró rezdülésnek az arcon. Persze ezt eddig is tudtuk… Érezni, saját bőrünkön tapasztalni azonban egészen más… Talán a „tégy úgy mintha…” utasítás cserélt helyet a „válj azzá, légy azonos vele!” – mondatokkal. Azt hiszem, az út nehezebbnek tűnik most, mint valaha is gondoltuk… Én azonban eljutottam arra a felismerésre a továbbképzés ideje alatt, hogy így van csak igazán értelme annak a munkának, amit a hozzám hasonlókkal vállvetve, vagy legalábbis nyitottan egymás iránt, évek óta végzünk. Ha bennünk, felkészítőkben megvan a fejlődésre ösztönző tudásvágy, hitelesebben adhatjuk át mondanivalónkat saját csoportunkon belül is.
S, hogy mindabból az ötlethalmazból, amit ez a hét adott nekünk, mit sikerül valójában megvalósítanunk, az már ismét a körülményektől, a –nem is elsősorban anyagi- támogatástól, és a minket érő fizikai, érzelmi hatásoktól függ. Egy biztos: megtanultunk figyelni erre.